Tudod, egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan voltam, mint egy néma, hangtalan ember. Hogy ez nem velem történik meg, hogy ez csak egy film és én egy moziban vagyok, hogy tudom iránytani a dolgokat…

Először a sokk, aztán a pánik és csak fordultam befele…egyik napról a másikra nem lett munkám és maradt az ijesztő csend,  ami csak úgy dübörgött odabent.

Olvasgattam az ijesztőbbnél ijesztőbb híreket, láttam a sokkoló képeket és féltem… sajnáltam félbeszakadt életemet, a kilátástalanság érzése fojtogatott. Két hétig vergődtem félelemben, a „nem gondolkodásban” olyan belső pánik, riadtság vett rajtam erőt, hogy alig bírtam nyugodt maradni.  Aztán, belső hajtóerőm segíteni próbált, mert jött az ötlet, hogy menjek el futni, mert az mindig megnyugtatott, ha nagy volt a baj.

Szóval elkezdtem futni körbe-körbe a lakóparkban ahol lakom. Szokták mondani, hogy a futás egy meditatív állapot, és én hiszem az… Stressz hormonok működése leáll, adrenalin termelődik… Futottam a napsütésben könnyeim nagy cseppekben árasztották el arcomat, fülemben pedig hangosan üvöltő zene szólt. Erre vágytam, hogy ne halljam a saját némaságomat, hogy a zene és a természet látványa megtöltse üres lelkemet…

Nyugi!! Szedd össze magad!! – csapódott be egy éles belső hang az agyamba, a gondolataimba, a szívembe….

Tudod, nehezen szakadtam el a félelem biztonságos érzésétől, hiszen ezt már ismerem, olyan bénító erővel hatottak a hírek rám.  Egyenlőre gyenge voltam, kirángatni magam abból a mély gödörből,  amibe belezuhantam…

Aztán ahogy róttam a körömet újra meg újra, rájöttem, hogy ebből az állapotból egyes egyedül én jöhetek ki.

Nyugi!! Szedd össze magad!! Állj fel! Ne sajnáltasd magad! Gondolkozz!!

Csak úgy jöttek a szavak folyamatosan ismételve önmagukat.

Oké. Már voltam sokkal rosszabb helyzetben is igaz? Kimásztál belőle, igaz? Megoldod ezt is, igaz?

Megoldod, mert muszáj újra felállni és újra indulni!! Igaz? …mert…

„Tiéd lehet a világ, amire vágysz,

Létezik, Valódi, Lehetséges”

Folytatás következik ….