A lelkem legmélyén borzasztóan féltem attól, hogy nem vagyok szerethető, hogy nem fogad el senki magának. A gyerekkorban ért lelki sebek miatt erős bizonytalanság vett körül és pont ezért kifele nagyon határozott és kőkemény lettem  védve sebezhetőségemet. Közvetlenségem, a mindenkire való nyitottságom őszinte volt, de befele nem nagyon mertem nézni, mert ott legbelül nagyon gyenge voltam. Anyám részegsége, apám keménysége arra ösztönzött, hogy a mindennapokat túléljem.

Gyerekként láttam, hogy nem akarok gyenge nő lenni, aki sem önmagáért, sem a gyerekeiért nem tud és nem akar harcolni. Így határoztam el, hogy dolgozni fogok, gazdag és független leszek. Akkor még nem tudtam, hogy a sok-sok tátongó úrt próbáltam kitölteni..  Azzal a hittel ébredtem, hogy ha sikeresebb leszek, annál inkább szeretni fognak az emberek. Az érzelmi ürességet, próbáltam pótolni,  hajszoltam a munkát, a pénzt. Minden napom azzal telt, hogy nyilvántartottam, ki, hogyan ismer el..Szeretethiányomat azzal pótoltam, hogy mindenkinek és mindenkin segítettem, akár akarta akár nem. A szorgalmas munkavégzés sok pénzt hozott a konyhára, és a felszínes szórakozás olcsó gyönyörében fürödtem, ahelyett hogy értékes dolgot csinálnék…Hogy örültem volna, ha valaki segít ebben a felismerésben,  vagy legalább is utamra indít….